Ma 2024. március 29., péntek, Auguszta napja van.

Főmenü

Sütő András-díj - A Nyelvőrzés Díja

 

Laudáció Albert Ernőről

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége megalapításának 25. évfordulóján a Sütő Andrásról elnevezett Nyelvőrzés Díjjal ismeri el Albert Ernő nyugalmazott magyartanár, néprajztudós anyanyelvünkért végzett áldozatos munkáját. A díj leírásában ez áll: „Ezt a kitüntetést évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodtak.” 
Tisztelt Hallgatóság! Amikor az AESZ elnöksége döntött az idei kitüntetett személyéről, arra gondoltam: egykori, szeretett magyartanáromról, Albert Ernő tanár úrról a laudációt nekem kell megírni, és azonnal ki is követeltem magamnak ezt a jogot. Nem tudom, nem emlékszem, hogy volt-e már példa a díj történetében arra, hogy tanítvány méltatja tanárát, a díjazottat?   Gyönyörű és megtisztelő feladat, ezért most, ha ez a méltatás rendhagyóan személyesre sikeredik, kérem, nézzék el nekem, Albert Ernő tanár úrról nem tudok, de talán nem is akarok érzelemmentesen beszélni. 
Kedves Tanár Úr, drága Ernő Bácsi! Az 1976-77-es tanévben volt magyartanárom a Székely Mikó Kollégiumban. Akkor már és még 1-es számú Reál-Humán Líceumnak nevezték. (Most az jut eszembe, hogy a 2016-17-es tanévet zárjuk néhány hét múlva, de inkább ne végezzük el a számtani műveletet: eltelt azóta néhány évtized…)  Mostanában egyre  gyakrabban gondolok arra, hogy semmi sincs ok nélkül, és minden rosszban akad valami jó is: ha például nincs az a plakát dráma, vagy ha úgy tetszik plakátballada-történet, amelynek egyetlen szerencsés fordulataként 16 évnyi folyamatos intézményvezetői küldetés után visszatérhetett a katedrára, akkor vajon szegényebb volnék-e egy kiváló tanáregyéniség példájával?  Egészen biztosan. Emlékezetes tanév volt, tragikus tanév volt: előbb a márciusi földrengés rázott ki bennünket a történelmi épületből, majd a politikai hátterű iskolaátszervezések  -  melyek szintén felértek egy fölindulással - változtatták meg a sorsunkat: kinek jó, kinek rossz irányba. Mibe kapaszkodhattunk akkor? Azokba a tanáregyéniségekbe, akik maradandóan formálták személyiségünket, értékrendünket, nyitogatták értelmünket, alakították önazonosságtudatunkat. Akik „Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét” őrizték, és óvták bennünk a „szót, a hazulról hozottat”. A magyarórák hangulata ma is szép emlék: a tanár úr halk, de határozott hangja, választékos beszédének sajátos dallama, színes magyarázatai és az egész Albert Ernő-jelenség lenyűgözött. Hogy felfigyeljen rám, képzelje, én, a kis copfos falusi leányka, még a tankönyvet is kívülről megtanultam, nem volt nehéz, igaz, nagy hasznát nem vettem, mert tanár úr inkább az én egyéni gondolatainkra volt kíváncsi, mint a betanult tankönyvi szövegre, jóllehet, a felhagyott memoritereket egytől egyig ma is tudom. 
Emlékszem aztán egy kirándulásra, amikor a szülőföldjére vitt el bennünket: megmutatta a Csíki-medence műemléktemplomait és egykori iskoláját, a Márton Áron Gimnáziumot, ahol 1950-ben érettségizett. A szigorú, fegyelmet követelő tanár ekkor felszabadultan mókázott, énekelt velünk, s az autóbuszban hazáig népdalokat tanultunk, szavaltunk.  Ki-ki a kedvenc versét.
Emlékezetesek továbbá azok a fellépések, amikor a Sepsiszentgyörgy közeli falvakban tájoltunk a Mikó népi együttesével, amelynek alapítója, lelke a tanár úr volt. Jóllehet, én se énekelni, se táncolni nem tudtam, de tanár úr ajánlásával jobb híján a műsorszámok bemondójaként csetlettem-botlottam a nagyok között.
És emlékszem azokra a szünidőkre is, téli és tavaszi vakációra, amikor kötelező házi dolgozatként nagyszüleim falujában néprajzi kutatómunkát végeztem, mert a tanár úr tudatosította bennünk, hogy:  
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. 
A szavakat is. Egyetlen szó, 
egy tájszó se maradjon kint. 
Semmi sem fölösleges.” 
Mert akkor és azután is özönvíz fenyegetett, de reméltük, hogy egyszer majd visszahúzódnak a vizek:
„És akkor majd a megőrzött, 
a meglévő szóból újra- 
teremthetjük magát 
az első búzaszemet 
ha már igével élnünk 
tovább nem lehet.”                  
Kedves tanár úr, az, hogy némelyikünk a magyartanári pályát választotta, és vagyunk páran tanítványai, az ön érdeme is. A hazulról hozott szó, az anyanyelv és a magyar kultúra szeretetét, őrzésének erkölcsi parancsát táplálta belénk, s ez már bőven elegendő is lenne a Nyelvőrzés Díj kiérdemlésére.
 Lám, azért el is marasztalom: a laudáció műfaját nem tanította meg nekünk, igaz, az efféle szövegeket akkor mások írták, azok, akik egy igazgatói évzáróbeszédben számolták, hogy hányszor hangzik el a pártvezér neve. Ezért ez a szöveg most nemcsak személyes hangú, de szabálytalan is. Inkább köszönet, amit tanítványai nevében is megfogalmazok, mert annak idején erre nem volt mód: minket is szélnek eresztettek akkoriban, se szó, se beszéd, se alkalom tanáraink laudálására.
Albert Ernő tanár, néprajzkutató Csíkdánfalván született, újságírónk készült, de ettől elkanyarodva 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Rövid ideig Köpecen tanított, majd bekerült Sepsiszentgyörgyre, 1957-től rövid megszakítással 1976-ig a Székely Mikó Kollégium igazgatója, magyartanára. A pedagógusi munka mellett tanítványaival népi együttest szervez, népköltészeti gyűjtést végez. Hatalmas anyagot gyűjtenek össze: a mintegy háromezer csíki és háromszéki népballada és balladaváltozat hangfelvételét 150 CD őrzi. Az összegyűjtött anyagból 425-öt közöl a Háromszéki magyar népballadák című, 1973-ban Faragó Józseffel együtt megjelentetett kötetben. 
A rendszerváltás után kutatásait kiszélesíti, mondhatnánk: jobban elmélyíti. A Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége Tamás Katalin című, elbeszélt történetet tartalmazó  kötete 1995-ben; háromszéki cigányfolklórt tartalmazó könyvei: Sok szép cigánylány, Szabad madár, Sír az út előttem 1998-ban, 2000-ben, illetve 2001-ben jelentek meg;  2004-ben adta közre  A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben  című könyvét, és  A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák gyűjteményét.
És a napokban jelent meg az Édesanyám sok szép szava című kötetének második, felújított kiadása, amelynek újra való megjelentetését az tette indokolttá, hogy az első, 1989-es változatban az akkori politikai megszorítások miatt a székelyföldi helységnevek csak román nyelven szerepelhettek.
Albert Ernő tanár úr barátja és munkatársa az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, szakmai tanácsaival 25 éve folyamatosan segít bennünket: évekig a ballada-és mesemondóversenyeink zsűrielnöke, több alkalommal a Kárpát-medencei táborok előadója volt.
2006-ban Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díjjal, 2012-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével, 2017 tavaszán a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjával tüntették ki. Mi most nagy tisztelettel felkérjük, hogy vegye át tőlünk a Sütő András Nyelvőrzés Díjat.
Kedves Ernő bácsi, Isten tartsa meg kiváló egészségben, szellemi frissességben, hogy még sokáig munkálkodhasson mindannyiunk és anyanyelvünk hasznára.
Erdély Judit
 
A kiemelt szövegrészek idézetek:
Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója
Kányádi Sándor: Noé bárkája felé
 
© AESz, 2008. Minden jog fenntartva. Grafika: Ördög-Gyárfás Ágota. Webdesign: http://www.voidart.ro/