Asztalos Lajosról
A NYELVŐRZÉS DÍJÁNAK ÁTADÁSAKOR
 

Kockázatos feladat Asztalos Lajosról laudációt írni. Részben azért, mert örökmunkás, mindig okkal és hitellel szóló komolyságához jobban illik az alapos ANALÍSIS és a higgadt CONSTATÁCIÓ, mint a műfajánál fogva felületetes és patetikus LAUDÁCIÓ.
És kockázatos feladat laudációt írni Asztalos Lajosról, azért is, mert másnap biztosan jegyzetet közöl arról, hogy mennyire mételyezik nyelvünket a régi és új idegenségek, lám, még az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége is konferenciára hív tanácskozás helyett, és laudációt mond kitüntetettjéről … mi helyett is? Méltatás, dicséret helyett.
Hát én vállalom a laudációnál kevésbé kékvérű, egyszerű dicséretmondást.
Tehát: Asztalos Lajos dicsérete. Azok számára, akiknek nem elég aranyzsinóros ez a kifejezés, ajánlom Balassi Bálint A végek laudációja című versét.
Meglehet díjazottunk neve sokak számára ismeretlen. Kötetei nem sorakoznak polcunkon, nem birtokosa semmilyen tudományos címnek, rangnak, nem elnöke, mégcsak nem is tagja tudós társaságoknak vagy intézményeknek. Pedig tudása szerint – ezt az utóbbi tíz évben bebizonyította – méltó lenne minderre.
Asztalos Lajos áldozat. Kimondhatom, mert tüstént meg is cáfolom. A kommunista rendszer áldozata baj- és börtöntársaival, Veress Zoltánnal, Palocsay Zsigmonddal együtt. Elrabolták tőle kamaszéveit, egészségét, az egyetemi oklevél, a tudományos pálya, a címek, rangok, kötetek esélyét.
De mindez egyúttal ajándéka is sorsának. Szabad ember maradhatott. Zsarolhatatlanná vált. Nem intézményesült. Sem cím, sem rang, de még a rábízott közösség érdekében sem alkudott meg soha, nem kötött elvtelen paktumokat. Korosztályánál jóval tisztábban lépett be a kilencvenes évekbe. Ezért szókimondóbb és hitelesebb sokaknál.
Sorsának ajándéka a szakmai szabadság is. Kenyeret és elismerést sem, de kényszerfeladatot sem kapott semmilyen tudományos intézménytől. Ezért egy életen keresztül azt olvasta, tanulta, gyűjtötte, kutatta, ami szenvedélyesen érdekelte. Persze korántsem valami ösztöndíj duruzsoló melegében, hanem nyomdászként őrizve meg szellemi, lelki erejéből elegendőt ahhoz, hogy a csak ennek élő tudós komolyságával tanulmányozza Kolozsvár helytörténetét, Madách művészetét, a nyelvtörténetet. Megtanult spanyolul, lefordította spanyolra Az ember tragédiáját és magyarra több kötetnyit a spanyol, portugál, galego, baszk mesekincsből. Gyűjtött kalotaszegi népmeséket is.
Évtizedek csendjében megszerzett, kiérlelt tudással, titkosrendőri zaklatásokban edzett bátorsággal, a felnemadott elvek igazságérzetével lépett vadonatúj demokratikus közéletünkbe. Nagyon rövid ideig volt rá szüksége gyorsan intézményesülő kisebbségi érdekvédelmünknek.
Maradt számára a sajtó, nemcsak hazai, hanem rangos magyarországi folyóiratok is, valamint a tudására lassacskán felfigyelő, igényt tartó szakmai fórumok. Persze csak azok, ahol tudományos fokozat és küldőintézmény híján is meghallgatják az alkotó témafelvetést, a dokumentált érveket s a ráció szigorával levont következtetést.
Megszoktuk már, hogy egy évtizede – amióta egyáltalán szólni engedik – Asztalos Lajos azonnal megszólal, valahányszor nemzeti, emberi, nyelvi érzékenységét sérti valami. Nem kerüli el figyelmét egyetlen hamis szó, egyetlen  ártó gesztus az írott és az elektronikus sajtóban, a tankönyvek lapjain, a közélet megannyi fórumán. Legyenek az elkövetők közkatonák vagy nagyvezérek, Asztalos Lajos szakmai kompetenciával, olvasmányosan és az igazság semmilyen tekintélyt nem méricskélő szigorával állítja őket pellengérre.
Asztalos Lajost az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége a 2001. évi Nyelvőrzés Díjával tünteti ki az eddig elmondottak okán, tiszteletre méltó következetességéért, szakmai igényességéért, közéleti bátorságáért, de különösen anyanyelvünk tisztaságát, színeit őrző éberségéért.

Zsigmond Emese