Bartha János laudációja

Talán soha nem vállaltam olyan megtisztelő közéleti szereplést, mint amilyen a mostani. Az a tény ugyanis, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége idei Nyelvőrzés Díjával Bartha Jánost, az erdélyi nyelvművelő mozgalom kiemelkedő személyiségét kívánja elismerni, ennek indoklása engem örömmel tölt el. Nemcsak azért, mert aligha van még körünkben valaki, akit jobban megilletne ez a díj, aki az erdélyi nyelvművelő mozgalom érdekében annyit tett volna, mint éppen Bartha János, hanem azért is, mert ezzel – legalábbis részemről – orvosolni próbáljuk személyével szemben a kolozsvári nyelvészek közösségének évtizedes közönyét. Személy szerint engem bánt, ha nem én voltam is a szerkesztő, hogy neve nem szerepel a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, de erre figyelmeztetnem kellett volna a szerkesztőbizottságot.
Életrajzi adatait böngészve, elámulva veszem tudomásul, hogy születési helye a „holt tenger”, a Mezőség egyik faluja, a Dés melletti Várkud, ahol a magyar nyelv épp úgy sorvadóban van, mint Sütő András falujában, Pusztakamaráson, de úgy tűnik éppen az elmúlás termeli ki a nyelvismeret művészeit.
Régóta ismerem. Bartha János az 50-es évek elején már a Bolyai Tudományegyetem végzős hallgatójaként a magyar Nyelvtudományi Tanszéken gyakornok. A Tanszék gazdag könyvtárának anyagát esti tízig böngésztük, azokat a nyelvi ismereteket szívtuk magunkba, amelyeket az akkori idők előadásain – a sztálini nylevtudományi cikkek fényében – nékülözni kényszerültünk. Megnyugtató balzsam volt, hogy a késő esti csendben Bartha Jancsi elővette tárogatóját, s felejthetetlen dallamok kíséretében fejezhettük be a napot.
Bár életünk során többször összejöttünk, soha nem került rá sor – vagy már elfelejtettem –, hogy beszélgessünk arról, miként került a Tanszékről a bukaresti Politikai Könyvkiadóhoz, hogy innen hogyan kanyarodott útja a középiskolai tanári pálya felé, hogy lett Sepsiszentgyörgyön, Baróton, majd Mikóújfaluban a magyar nyelv tanára, miért, minek következtében kellett helyet, helységet, közösséget változtatnia. Az azonban tény, hogy amikor 1961-ben a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolára kerül, visszatér a nyelvészet, a nyelvtudomány kérdéseinek vizsgálatához, s egyben elkezdi az erdélyi magyar napi- és hetilapokban nyelvművelő cikkeinek sorozatát. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztőjeként – lapozva a régi folyóirat számokat – veszem számba tanulmányait folyóiratunk oldalain. Ír az Orális stílusról, a román nyelvi elemek szerepéről Asztalos István műveiben, és társszerzője egy önálló Kis magyar stilisztika című kiadványnak is (1968). Ezután – valószínűleg valamilyen okból megbántódva – nem küld tanulmányokat a NyIrK-nek, bár meggyőződéssel állítom: azoknak a tudományos dolgozatoknak, amelyeket a marosvásárhelyi és a csíkszeredai ülésszakokon előterjeszt, szakfolyóiratunkban volna a helyük.
De él benne a nyelv szeretete. A nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő cikkeinek sorozata jelenik meg – főleg a marosvásárhelyi napilapban. Évek során a megjelentetett cikkeinek száma megközelíti az ezret. A helyi rádió nyelvművelő rovatának vezetője és szerkesztője. Ez utóbbi vonatkozásban ő megint kivétel: orgánuma nem mezőségi, hanem a dikció, a hanglejtés, a hangsúly, hangképzés kifogástalan mestere.
Engedje meg ez ünnepélyes pillanatban „rosszallásomat” is kifejeznem. Indokolatlan szerénysége, a „csakazértis” beállítottság hiánya megfosztotta attól az örömtől, hogy nyelvművelő cikkeinek javát kötetekben lássa. Szinte, valamennyi jobb sorsra érdemes erdélyi nyelvművelő – a teljesség igénye nélkül – Aradon Brauch Mgada, Nagyváradon Dánielisz Endre, Csíkszeredában Komoróczy György, magam pedig a kincses városban, Kolozsvárott a napilapokban közölt cikkekből kötetet, köteteket állított össze. Ez a késztetés Bartha János számára ma sem késő. Ő tudja a legjobban, nyelvművelő kérdésekben, mint a viccekben is, minden újszülöttnek minden új.
A közelgő 75. születésnapja alkalmából kívánok további munkájában erőt, egészséget, a nyelv szépségeiben örömet.

Murádin László