Ma 2020. február 23., vasárnap, Alfréd napja van.

Főmenü

Hírek

Zsigmond Emese - Mindenen okulva tanít

Zsigmond Emese

MINDENEN OKULVA TANÍT
 
 
A 2015-ös mesemondó verseny zárógondolatai
 
Azon a novemberi hétvégén még a nap is megtáltosodott: bágyadt-sápadt búcsú helyett diadalmas ragyogással köszöntötte-biztatta a Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny 2015-ös országos döntőjére Sepsiszentgyörgyre sereglő 180 kis- és nagydiákot, 80 felkészítő tanítót, tanárt és sok-sok szurkoló szülőt. 
De csinosak voltak a lányok székely, mezőségi, alföldi, moldvai, kalotaszegi viseletben! De nyalkák a legények lajbiban, zekében, székelyharisnyában, csizmanadrágban! Mennyi patyolat ing, kalász-hajfonat és bokrétás kalap! Hány piros szalag és fekete ráncos csizma! A csoda ismét megtörtént: nem volt görbe hát, hányaveti járás, unott kérődzés, közönyös vállrándítás. A tök jó cuccokkal együtt mintha a trendi dögunalmat, a szétfolyó lazaságot is a szálláson hagyták volna diákjaink. Népviseletben egyenes a gerinc, büszke a tartás, magabiztosak a léptek, összeszedett, ünnepi a lélek.
A megnyitó előtti percekben, a Székely Nemzeti Múzeum egyik zugában hófehér szőttes inget, fekete posztó ünneplőt viselő ifjú botlik belém. Hol van az éneklés? – kérdi, én eligazítom, de kérdése továbbgyűrűzik bennem.
Hol van az éneklés? 
A Múzeum fejedelmi pompájú Bartók Termében. Közel háromszázan várják már ott az éneklést, a mesét.
Hol van az éneklés? 
Erdély térképén minden évben kis zászlókkal jelöljük meg, milyen településekről érkeztek a mesemondók, balladamondók és balladaéneklők. Az idén 65 zászlócska mutatja mese-hadjáratunk győzelmeit Kárpátokon innen és túl. Itt van az éneklés: 16 megye 33 falujának és 32 városának 80 iskolájában. Ám ezek csupán az országos döntő adatai. Szerényen számolva is legalább 15-20-szor 180 azoknak a száma, akik a megyei versenyeken meséltek, énekeltek ugyanilyen örömmel, ugyanilyen lelkesen, csak talán kevesebb meggyőző erővel. A sepsiszentgyörgyi országos mese-ballada-ünnepet szervező Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Napsugár gyermeklap, a Kovászna megyei tanfelügyelőség és a Kós Károly Szakképző Líceum mellett több száz elkötelezett tanító, tanár, iskolaigazgató és tanfelügyelő lehet büszke joggal az idei seregszemlére. Hiszen ez nem múló siker, hanem 15 év munkájának szárba szökkent eredménye: az oly sokszor elsiratott népmese, népballada nálunk, lám, meglelte XXI. századi otthonát.
Hol van az éneklés? 
Az izguló nagydiák – anélkül, hogy tudta volna – DeményPéter verset idézett: 
Ott van az éneklés, 
ahol a lélekrés,
aholmégszabadok,
nemnevelt-boldogok...
Ahol a lélek: rés – 
ott van az éneklés.
Lelkünk folyton rést keres földi létünk sűrű szövetén, amelyen át megpillanthatja az égi hazát. Népünk hite szerint Áldozócsütörtökön, Jézus mennybementelének napján minden évben megnyílik az ég kapuja, és egy rövid pillanatra mi is benézhetünk rajta. Ilyen kegyelmi pillanatokkal megajándékozó lélekrés az éneklés, a mese is, sőt minden igaz művészi alkotás és minden önzetlen szeretet-gesztus.
Juhász Gyula Milyen volt című versében is kinyílnak ősszel az egek. Bár nem volt Áldozócsütörtök, a sepsiszentgyörgyi országos versenynek mind a hét helyszínén kinyílt fölöttünk az ég: a népmesébe, balladába sűrített lelki-szellemi erő, gyermekeink hiteles, őszinte előadása felemelt, közelebb vitt bennünket a Teremtő rendjéhez.
Aki nem döbbent még rá a magyar népmese fellegajtó nyitogató erejére, talán csodálkozik, miért szentelünk ennyi figyelmet ennek az „elavult, múltbéli” műfajnak. Dajkamese – mondják –, gyermeknek való. Komoly felnőtt nem vesztegeti rá a drága idejét, s ráadásul nem is igaz – hisz neve is jelzi: mesebeszéd.
Életmentő, világmegtartó mesebeszéd – feleljük mi erre, és Weöres Sándorral érvelünk: A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet.
Végzetes hazugság-áradatban fuldoklik világunk, és ez nem Isten csapása, csakis mi, emberek vagyunk felelősek érte. Pontosabban azok a kevesek és hatalmasok, akiknek ma minden eddiginél gyorsabb és nagyobb hatósugarúeszközeik, körmönfontabb módszereik vannak arra, hogy összehangolják és fejünkbe-lelkünkbe ültessék hazugságaikat. Csak a gonosz szándék keverheti össze ezeket az emberiesség, a természet és Isten törvényei ellen való hazugságokat a mese, a szárnyaló képzelet „hazugságaival”. Az előbbi rabbá, az utóbbi szabaddá tesz. Az előbbi mindent összekuszál, az utóbbi megmutatja, milyen volt, és milyen lesz (ha lesz) a rend. A külső és a belső, a lélek és a világ rendje. 
Ez az egyik legnyomósabb okunk, amiért megálmodtuk, létrehoztuk, és 15 éve konok elszántsággal, sok-sok munkával és anyagi áldozattal szervezzük ezt a versenyt. 
Érveink, céljaink között kiemelt helye van az anyanyelvnek is, hiszen a népmese, a ballada olyan erőteljes, kifejező, tömör és árnyalt magyar nyelvet őriz, amely ismét életet lehelhet sápadt, ÖN-TUDATát vesztett, idegen szerkezetek által mesterséges kómában tartott anyanyelvhasználatunkba. Minden megtanult népmese, ballada – anyanyelvi vitamin-bomba, pezsdítő vérképző és immunerősítő: mozgósítja csodálatos magyar nyelvünk belső (logikai, képi) erejét, saját hadsereggel győzi le a beözönlő idegenséget.  
De legalább ilyen fontos a népmese erkölcsi és világ-értelmező üzenete, gyógyító ereje is. 
Ugyan hol győz még a jó, ha nem a mesében? Ugyan ki tudja még elhitetni velünk, hogy érdemes igaznak lennünk, ha nem a mese? 
A mese nem hazudik még akkor sem, ha tele van varázslatos eseménnyel, térképeinken nem szereplő helyszínnel, földi szemünknek láthatatlan hőssel. Könnyen meglehet, hogy térképünkben, szemünkben de legfőképpen hitünkben van a hiba. Amit mi képzelet-szülte mesebeszédnek vélünk, az híradás egy olyan korról, amikor még volt tündérország a földön, voltak óriások, és nyitva volt a szem, mely valós arcát mutatta a gonosznak, igazi fényét a csodának. Nem a csoda hagyott faképnél minket, hanem mi tagadtuk meg a csodát. Miközben hitetlenkedve méricskéljük az óriások kőbe fagyott lábnyomát, „tudományos” gőgünkben el sem tudjuk képzelni, hogy önpusztító civilizációnk összeomolhat, és egyszer majd a por meg hamu alól előbukkanó szilánkjaiból varázsmesét épít a késői korok képzelete.    
A népmese nem hazudik még azoknak sem, akik az imént már említett tudományos gőgjükben képtelenek felfogni a csodát. Ragasszák csak rá nyugodtan a „varázsmesei elem” címkét mindarra, ami számukra hihetetlen – még azután is marad sok-sok fontoskodó tanulmányhozelegendő, a ma divatos „egzakt kategóriákkal” megragadható IGAZSÁG a mesében: morális, pszichológiai, szociológiai, sőt aktuál-politikai igazság is. A népmese munkaeszköz lehetne a becsületre, emberségre nevelő szülő, tanító és pap, a lélekgyógyász, a társadalomkutató, a csoportterapeuta, a házassági tanácsadó, a cégvezető vagy a politikus számára.   
A mese nem hazudik: amit a robot-ész a hamis állítások közé sorol, abban van a legtöbb erkölcsi, lélektani igazság. Több ezer évnyi bölcsességből, bukásból és diadalból kristályosodott ki a mese igaza, tanulsága, mely hiteles életmodellt mutat királynak és kiskondásnak, pletykás asszonynak és lusta férjnek, kis és nagy közösségnek egyaránt. Ez az életmodell ma is meggyőző és működőképes, hiszen – mint a mesével gyógyító Boldizsár Ildikó hangsúlyozza – a mese nem azt állítja, hogy minden rendben van, hanem azt, hogy mindent rendbe lehet hozni. A kérdés csak az: kiállod-e a próbát? Egyet, hármat, hetet... Ahányat életmeséd rád mér.
Mesemondó, balladát mondó, éneklő gyermekeink vitézül kiállták a próbát. Az országos mesemondóverseny hét helyszíne hét műhellyé változott. 
Nyelvőrző műhellyé, mely fényezte, megcsillogtatta anyanyelvünk kincseit. 
Színjátszó műhellyé, amelynek kis előadóművészei középszerű leckefelmondás vagy hatásvadász színészkedés helyett megértett és átélt meseszövésükkel, hangjukkal, arcjátékukkal, szemükkel tartották  fogva a közönséget. 
Az ép erkölcs és lélek műhelyévé, amelyben a példa ereje helyrekalapált minden vétket, meggyógyított minden bút, szorongást, kételyt (a mesehős is küzd és botlik épp úgy, mint én, talán én is győzhetek, akárcsak ő), és testre szabott minden túlméretezett ki-vagyok-én-mellényt. 
A boldog család és párkapcsolat működő modelljét is elénk vetítették az elhangzott mesék. Görbe tükröt mutattak az önzésnek, a megalázó méltánytalanságnak, és győztesként ünnepelték a jóságot, a szorgalmat, a másokért vállalt áldozatot.
De hogy kerül a csizma az asztalra, illetve az aktuál-politika, a hatalom felelőssége a mesei értékek közé? Aki jártas a mesék világában, korunk minden történésére talál mesei párhuzamot. A különbség csak az, hogy a mesehősnek helyén van a szíve és az esze: mindig azt az utat választja, amelyik a közösség és saját boldogságához vezet. A világ mai kormányzói, véleményformálói pedig mintha szándékosan irányítanák sorsunkata pusztulás felé: áleszmékkel kábítják el józan eszünket, oltják ki legelemibb önvédelmi és életösztönünket. Vajon megtörténhetne a mesében, hogy a Fehér király országának határán gyülekező Fekete király seregét a Fehér király étellel, takaróval fogadja, és betessékeli palotája legbelső termeibe? 
Mindenen okulva tanít, s az élethez holtig gyűjti a kedvet.– Mintha csak a meséről, a mesemondó diákok országos seregszemléjéről írta volna ezt Tamási Áron. 
Okultunk hibáinkból, a biztató és bíráló véleményekből. Ha nem is holtig, de legalább a jövő évi versenyig elegendő kedvet gyűjtöttünk gyermekeink őszinte, nem a díjért mesélő igyekezetéből, lelkesedéséből.
Végül pedig okultunk és kedvet gyűjtöttünk csodatevő népmeséinkből. Bárcsak kiállnánk a próbatételeket! Bárcsak hinnénk annyira a mese igazában, erejében, hogy ismét méltók legyünk a csodákra, és ha mi nem is, de legalább gyermekeink boldogan éljenek, amíg meg nem halnak.
Megjelent a Tanítók Lapja decemberi számában
 
© AESz, 2008. Minden jog fenntartva. Grafika: Ördög-Gyárfás Ágota. Webdesign: http://www.voidart.ro/