Ma 2020. február 23., vasárnap, Alfréd napja van.

Főmenü

Nyelv-figyelő

 

Ebben a rovatban kapnak helyet a nyelvhasználattal, nyelvi jogokkal, nyelvhelyességgel, nyelvi tervezéssel, nyelvészeti kérdésekkel kapcsolatos írások, tanulmányok.

Nyelvi jogaink 

_afm/uploaded/Jogaban[1].pdf

_afm/uploaded/jogaban_allhosszu[1].pdf

Bátorító nyelvi tanácsadás

(Megjelent a Krónika febr. 5-6-i számában)

Közel három évtizede kérdőjeles címmel írtam ismertetést Murádin Lászlónak egy akkoriban megjelent könyvéről: Lehet-e művelni a nyelvet? Ez a kérdőjeles cím az én akkori kétségeimet fejezte ki a műfaj hatékonysága iránt, és ezeket a kétségeket nemcsak az táplálta, hogy akkoriban, a nyolcvanas években, tabunak számított a román nyelvnek a kölcsönzésekben és tükörszerkezetekben is megnyilvánuló hazai dominanciája. Az embernek kételyei voltak, kételyei lehettek a műfajjal, a merev normaszemlélettel szemben is (amely Erdélyben mindig konzervatívabb volt), és hiányérzete volt abban a tekintetben is, hogy a nyelvművelő cikkekben a nyelv került előtérbe, jóval kevésbé a nyelvhasználat, a nyelvet használó ember és közösség.
Ha így nézem, és azt olvasom Komoróczy György Édes anyanyelvünk főcímet viselő, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál most megjelent könyvén alcímként: Nyelvművelő cikkek, ma is kételyeim lehetnek: lehet-e művelni a nyelvet? A szerző munkálkodásának és a könyv tartalmának az ismeretében azt kell mondanom: az alcím félrevezető. Ezek az eredetileg jórészt a Hargita/Hargita népe nyelvi rovatában megjelent cikkek nem nyelvművelők a szó és a műfaj hagyományos értelmében, és a szerző sem nyelvművelő. Közvetlen szándékuk szerint ezek az írások a beszélő, írással is foglalkozó ember nyelvi műveltségét gyarapítják magáról a magyar nyelvről, a nyelv történetéről, a nyelvjárási értékekről (különösen a székely nyelvjárásról), az egyházi nyelvhasználatról, helynevekről és személynevekről. És megpróbálják eligazítani a beszélőt olyan nyelvi kérdésekben, amelyekben kétségei vannak, kétségei lehetnek.
A beszélő Udvarhelyen is sokféle nyelvváltozatot hall közvetlen környezetében vagy a tömegkommunikációban, sok mindent olvashat a sajtóban, friss kiadványokban, és ezekben nem könnyű eligazodni, az embert gyakran cserben hagyja saját nyelvérzéke. Minduntalan jogos ellenérzései támadhatnak: jól van-e, úgy van-e jól, ahogy hallotta, vagy olvasta? Pedig Komoróczy György nagyon jól tudja, hogy nincs abszolút helyesség, mindent a maga helyén kell értékelni, megítélni. A gondatlanságra, a provinciális felületességre mégsincs mentség, azt szóvá kell tenni. És ezt joggal, teljes felelősséggel teszi a szerző már több évtizede.
Nagyon gyakran szól azokról és azoknak, akik – mint a szerző maga is – újságíróként a sajtóban akaratuk ellenére válnak félreérthetőkké, fogalmaznak úgy, hogy vagy nem értik vagy félreértik őket. Pedig a recept közhelyszerűen egyszerű, mint egy, a Krónikában megjelent friss interjúban a szerző mondja: „… mindig úgy kell fogalmaznunk, hogy az egyszerű ember is értse mondanivalónkat”, vagyis: lehetőleg mindenki értse, aki tud magyarul. Hasonlóan egyszerű a recept a nyelv megőrzésére, megtartására: „Használnunk kéne nyelvünket, mert egy nyelv csak úgy él, ha használják, méghozzá minden szinten.” Mert a legfontosabb valóban az, hogy ne bátortalanítsuk el a beszélőt: a nyelv megtartásának legfontosabb feltétele és módja maga a nyelvhasználat, a méltósággal, kellő felelősséggel vállalt és használt anyanyelv.
Előnye és hátránya is van annak, hogy a szerző nem nyelvész, a nyelvről való ismereteit újságírói és közírói munkája alapműveltségeként maga szerezte meg és gyarapítja folyamatosan. Helyzetének legnagyobb előnye, hogy az erdélyi tömbmagyarság központjában, Udvarhelyen, benne él a nyelvi valóságban (nyelvjárásban, regionális köznyelvben, sajátos kétnyelvűségben), újságíróként, köziróként folyamatosan figyeli a nyelvi jelenségeket, és a helybeliek által ismert személyként maguk az emberek is megkeresik nyelvi problémáikkal. Ebből adódóan nem kényszerül rá arra, mint némelyik nyelvész, hogy maga kreálja példáit. A másik előnye ennek az, hogy rugalmasabb és belátóbb, mint a szaknyelvészek többsége, akik hajlamosak rá, hogy beleragadjanak saját rögeszméikbe, nyelvi babonáikba.
Nem a kötetből tudom, mert ott sajnos nem jelzi évszám az egyes írások első megjelenésének idejét, hogy a szerzőnek érzékelhetően változott, rugalmasabbá vált a véleménye a magyarországi és az erdélyi nyelvváltozat viszonyáról, illetve arról, hogyan kellene alakítanunk az erdélyi nyelvhasználatot. Jól emlékszem rá, hiszen az anyanyelvi mozgalom rendezvényein, konferenciáin beszéltünk erről, hogy korábban, jó tíz évvel ezelőtt, még viszonylag egyoldalúan és mereven úgy gondolta, hogy mindenben igazodnunk kell a magyarországi (akkor még központinak tekintett) nyelvi normához: ma ő is egyformán használhatónak tartja az inkább magyarországi háziorvost és az inkább romániai család(i) orvost, a síelt és a síziket. Nem minden esetben jutott el ehhez az árnyaltabb megítéléshez. A ballagás és a kicsengetés lexikális változók viszonyát elemezve pl. arra hivatkozik, hogy „A hivatalos és normatív magyar nyelvhasználatban a ballagás járja…”, és emiatt tanácsolja: „Nem ártana, ha rászoknánk mi is – legalább a tömegtájékoztatásban és a műveltebb beszédben – a ballagás szó használatára is…” (65. l.). Igaz, nem utasítja el a kicsengetést, de figyelmünkbe ajánlja a ballagást is, a „hivatalos és normatív magyar nyelvhasználat” szellemében. Azt hiszem, ilyen és hasonló esetekben a beszélőre lehet bízni, döntse el ő, melyiket használja. (Ennek szellemében került egyébként bele ajánlásunkra a kicsengetésnek ez az erdélyi jelentése az Értelmező kéziszótár legutóbbi, 2003-as kiadásába.)
Korábbi álláspontját árnyalva, kevésbé elutasító a szerző az idegen szavakkal szemben, elfogadhatónak tartja pl. a delegációt is a küldöttség mellett. Előbb mindig arra figyel, miért van igaza a beszélőnek, mi motiválhatta őt, amikor így vagy úgy beszélt, használta ezt vagy azt a szót. Sőt az egyoldú igazodástől eltérően minduntalan figyelmeztet arra, hogy a romániai magyar nyelvhasználatban óvakodnunk kellene a magyarországi nyelvi divatok átvételétől, az általános, gyakran lekezelést is kifejező tegeződéstől, a durvább, vulgárisabb stílustól, a finomkodó eufemizmusoktól a hivatalos, publikus nyelvhasználatban (pl. hogy a fogyatékos helyett föltétlenü a fogyatékkal élőt kellene használni, mintha az valóban tapintatosabb volna).
Nem változott – és jó, hogy nem változott – viszont a véleménye arról, hogy a szaknyelveknek, a szakterminológiának egységesnek kell lennie, ebben tehát lehetőség szerint követnünk kell a már meglévő magyar szaknyelvi regisztereket, az új területeken pedig a magyarítással is együtt kell haladnunk minden más nyelvi régióval. És ez az igény még azokra a terminológiákra is érvényes, amelyeket a nagyközönség is használ. Például a hivatali nyelvváltozatra, amelyben ötletszerűen születnek a tükörfordítások egyszerűen amiatt, mert a fordító nem tudja, hogy már van a magyarban egészségügyi pénztár (és nincs szükség a biztosító házra), az országút mindenki számára ismert (nem a nemzeti út!), az autóvezetői jogosítvány, a hóeltakarítás (nem a hajtási engedély, hótalanítás) stb. Érzékeli azt is, hogy a hivatali nyelv problémái nem csupán terminológiai, szóhasználati jellegűek: jellemzője a körülményeskedés, a szándékos bonyolultság. Ebben viszont szintén az érthetőbb, egyszerűbb stílust kellene követni, annál is jóval érthetőbbet, mint amilyen a magyarországi magyar vagy a román hivatali nyelv stílusa. A kötetben szereplő írások tartalma, témája is igazolja: nem volt véletlen az, hogy Komoróczy György közreműködött a román–magyar és magyar–román közigazgatási szótárak anyagának gyűjtésében és értelmezésében: ez hasznukra vált a szótáraknak, és érzékelhetően sok tanulsággal járt a szerző számára is. 
Mindössze egyetlen hátrányát érzem annak, hogy a szerző nem szaknyelvész. Mint az előbbiekben már céloztam rá, túlságosan is nagy tisztelettel, mintha az szentírás volna, hivatkozik a „hivatalos és normatív nyelvhasználatra”, a nagy nyelvészekre és a fontos kézikönyvekre. Nem a kodifikált szabályokat vonom kétségbe, amikor azt mondom erről, hogy szakmai véleményeket ismerni kell, korrekt módon illik hivatkozni rájuk, de egyetlen vélemény sem olyan, amelyet éppen a nyelvhasználat példái alapján ne volna szabad megkérdőjelezni. Amint a szerző, nagyon helyesen, folyamatosan bátorítja a beszélőt, őt magát is bátorítanom kell hasznos munkája folytatására, és arra is, hogy legyen határozottabb saját véleménye kimondásában. Amely lehet eltérő is, más is, mint bárki másé, ha azt védeni, indokolni lehet. És ha ott van mögötte a nyelvhasználat gyakorlata.

                                                                                                                          Péntek János
 

© AESz, 2008. Minden jog fenntartva. Grafika: Ördög-Gyárfás Ágota. Webdesign: http://www.voidart.ro/