VETÉSI LÁSZLÓ MÉLTATÁSA

A magyar nyelv ünnepére sereglettünk össze, illik hát legalább most jobban figyelnünk arra a csodára, amit hétköznapjainkban szinte gépies rutinnal csak eszközként használunk. Illik leásnunk anyanyelvünk egy-egy logikai remekének lényegéig, forrásáig, lekaparnunk a rárakódott jelentésbeli mészrétegeket. Míg az 'egyhangú' szavunk a  negatív jelentés-tartalom mellett őrzi még a pozitívat is (unalmast de egyetértőt is jelent), az 'együgyű' már csak a gyenge értelmi képesség, gyermetegség nyelvi bélyegzője lett. S ebben a megbélyegzésben benne van csörtető társadalmunk szárnyalni képtelen földhözragadtsága: távol attól, hogy a bolondok együgyűségét tisztelje, megmosolyogja már a gyermek, a tudós, a művész, a forradalmár vagy a másokért konokul küzdő egy ügyűségét is.
Pedig az egyetlen ügyért való lét a legnagyobbak ismérve. A legnagyobb sorsok keresztje és kegyelme.
Eötvös József még tudta ezt: "Nem az, kinek sok eszméje, de kinek egy meggyőződése van, az válhat nagy emberré."
Az AESz 2006. évi kitüntetettje, Vetési László ilyen küldetéses és igaz értelemben egy ügyű, egy meggyőződésű ember.
Ha azt mondom: Vetési László, mindenkinek a szórvány jut eszébe. És ez sajnos fordíva is igaz, hiába veri félre a harangokat 15 éve, hogy ébredjünk mi is, ha azt mondom: szórvány, még mindig mindenkinek – Vetési László jut eszébe.
Egy ügy, egy cél. Éppen 30 évnyi szívós munka, konok küzdelem.
1976-ban, a Szeben megyei Bürkösön kezdi lelkészi pályáját. Azokban az években, olyan zugokban a magyar értelmiség gyengébbje meghasonlott, megalkudott vagy megtört. Kevesen láttak küldetést, még kevesebben életre szóló célt és felemelő mintát abban a környezetben. Vetési László igen: megismerni, felmérni a szórványban élők helyzetét, segíteni, menteni a közösségeket, az elárvult lelkeket.
A feladat azóta egyre árnyaltabban rajzolódik ki, megoldások is körvonalazódnak, segítőtársak, intézmények, anyagi források jönnek, mennek. A munka nem fogy. A szórványmagyarság igen. 
Vetési László nem adja fel. Minden fegyverré válik kezében: az érvelő, elemző és a kiáltó szó szószéken, katedrán, egyházi és világi napi- és havi-lapokban, egyéni és közös kötetek egész sorában, Xantus Gábor megrendítő képsoraival felerősítve tévés filmsorozatokban. Fegyver a Szentírás ereje, a szociológia minden repedésbe bevilágító adatai, az intézményépítés.
De legfőbb fegyver a hit. Mert hit nélkül, a ráció szigorából csak a sokat idézett püspöki "Nem lehet!"-re futja. Vetési László ehelyett Reményik cselekvési parancsát választja: "Lehet, mert kell." Dolgozik a szórványért, s a kétellyel kísértőhöz, mely bizonyára őt is, mint mindannyiunkat, sokszor próbálja eltántorítani, ő nem tintásüveget vág, hanem a jó harc bizonyosságát.
Harcában számomra a legmegrendítőbb a politikusok számára ismeretlen kudarc elfogadása: "Alázattal kell tudomásul vennünk, hogy sem a szórványmunka, sem a szórványstratégia nem nyújt kiutat, nem kínál egyértelmű megoldásokat, végleges és látványos eredményeket. Azt a kérdést nem szabad soha feltenni, hogy e munkának van-e értelme, mert a mi feladatunk nem ennek keresése."
A szeretet hitünk lényege, mégis manapság oly ritka, és jelenléte oly szomjat oltó. Vetési László könyveit bárhol ütjük fel, a szeretet fogalmára bukkanunk. Ez a szórvány megtartásának de nyelvünk és önmagunk megtartásának is kulcsa. Erre figyelmeztet Pilinszky János is: "A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere." Fordítsuk meg együtt ezt a mondatot, és erősek leszünk.
Szövetségünk A Nyelvőrzés Díját adományozza Vetési Lászlónak anyanyelvünk, nemzeti közösségünk, a szórványmagyarság megtartásáért végzett értékes munkájáért.

Zsigmond Emese